Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
Tisztelt Közönség!
A látvány, a tér aránya, a szobrok sugározta üzenet belém szivárog… Kis idő után jön a felismerés: ezt a hangulatot, ezt az életérzést én ismerem, hiszen így éltünk: szorongva, kiszolgáltatottan, sérülten, megkötözötten, játékos melankóliával, a keserűség bájával… gyönyörűen.
Megrendítő ez a szépség, megrendítő ez az őszinteség. Szobor és tér, tér és szobor, egymást éltető egylényegűség, azonosság. A vákuum a torzítások okozója, torzul és közben igazul. A plasztika szemérmetlen pőresége, a fa sérülései, felfénylése, feszülése, rusztikája, faktúrája az érzelmi befogadást, a fogalmi megértést segítik.
Az alapjel a figura, amely fokozza, módosítja önmagát, egyénít az állandóságon belül. (Ember ’jellem ’jellemfejlődés) Ideális idolok, mozdulataik esetlenségében hordozzák embervoltunk tétovaságának reményeit, fájdalmait
Játék a megkötözöttség?, az örök zarándok béklyója?, az időtlenség pora kiül az átizzadt vászonra.
Amikor a mások fájdalma jobban fáj a magaménál. Amikor bennem fáj minden fájdalom. (Már-már megengedhetetlen ez az empátia.) A rám szabott élet feszessége. A belém kódolt megváltás, a belém kódolt áldozat, amely Isten-fiúi feladatra ébreszt. Emberként találom meg magamban az igazat, a jót, a szeretetet. A feladat súlya elszánttá tesz és felszabadultan odaadóvá.
Ez a művészet mértéket ad emberségemnek. Talán mindannyiunkénak! Kérem, próbálkozzanak!
Földi Péter
festőművész
(Elhangzott Jószay Zsolt SZIMA székfoglaló kiállításán, 2006. február 23-án)