Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
Változatok az időre (Jószay Zsolt szobrászatáról)
A miskolci vadasparkban szép, szabályos márvány posztamentumon nyugszik egy büszt. Egy bronz férfiú mosolyog, derűs és bizakodó, bölcs, és mintha boldog is lenne. Gerald Durrell úr, minden állatok mentora Jószay Zsolt értelmezésében. E mű több szempontból is különös. A szobrász feladatot kapott – megrendelést –, melyet jól és biztonsággal teljesített. A plasztikai erő mögött azonban lélek is van. Együtt üzen Durrell és a művész e botladozó, kiábrándító századvégen a XXI. századnak: jónak lenni érdemes. Különös e szobor azért is, mert Jószay ritkán mintáz, noha jelentősek érmei és a viaszveszejtéses eljárással készült kisbronzai is, igazi anyaga azonban a fa. Az oeuvre zömét az érzékeny, finom faszobrok adják.
Ki tudja, milyen erők rendezik, hogy egyszer egy időben, egy helyen egy nagy nemzedék indul el a pályán. Jószay a hetvenes évek elején Blaskó János és Seres János keze alatt végezte tanulmányait az egri Tanárképző Főiskolán. Olyan társai voltak, mint Földi Péter, a Svájcban élő Selmeci György, Szentirmai László, aki a bábművészet felé fordult, Molnár Béla, aki Dél-Franciaországban működik és a teoretikusnak sem utolsó Makoldi Sándor. A pályakezdő szobrászt megérintette a keleti misztika, ám a nyolcvanas évek derekán már egy független, önálló, saját törvényeinek engedelmeskedő műegyüttest kezd építeni. Elrévedő figurák születnek, archaikus mosollyal, szemben az idővel és túl is azon, kiszolgáltatott, gúzsba kötött emberek, akik méltósággal viselik sorsukat, a lélek erejét szegezik szembe a (poszt-)indusztriális társadalom rideg, pragmatikus világával.
Jószaynak vannak is rokonai meg nem is. Eszünkbe juthat a korai Kő Pál, Katona Zsuzsa, Szabó Tamás, s gyaníthatjuk, hogy a művész szereti Manzut. Művei azonban senkiére sem hasonlítanak. Még az észak-afrikai plasztikákra sem, pedig azt sokan emlegetik Jószayval kapcsolatban. Már csak azért sem, mert az afrikai szobrászat (vö.: botszobrok, maszkok) – mely kétségtelenül megtermékenyítette a századelő európai művészetét – bájos ugyan, de ügyetlen, míg Jószay Zsolt munkái szomorúan nemesek, és nagyon is mívesek. Nem kultikus tárgyak, hanem szobrok, a szó legnemesebb értelmében.
A Vándor kezében a bot nem bot, hanem attribútum. Lábán kötés. Örökké úton van, de nem ér el sehová. A Hívő arcán a belső nyugalom, a világi hívságok megvetése dereng. A Tanító keze lekötözve. Egyetlen keze s egyetlen lába van. Esendő és bölcs egyszerre. A Látó szeme lehunyva. Befelé néz. Nagy dolgok tudója.
Jószay Zsolt legtöbb szobra torzó. Természetesen nem az antik torzó értelmében. „Ott van az a kéz és a láb, csak nem látszik” – mondja a művész. Itt a megformálás a gondolat, a művészi filozófia szolgája.
Nem véletlen, hogy a legtöbb szobron megjelenik a géz, hol mint gúzs, hol mint a testet részben takaró öltözet. A viasszal kezelt textília izgalmas faktúrát ad, fontosabb azonban, amit jelent: megsebzettségre utaló képzetet kelt a szemlélőben.
Jószay figurái sétálnak az időben. Ott járnak Mezopotámiában, az egyiptomi harmadik birodalomban, s itt jártak tegnap délután.
Mika Waltari regényhőse, Szinuhe mondja: „Szemem előtt (...) nem történt semmi új, ami pedig azelőtt megtörtént, megtörténik a jövőben is. Ahogyan az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik meg a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek.”
Amit pedig maga a jeles finn író mond, elég pontosan fedi Jószay Zsolt szándékait: „Minden emberi lénynek szüksége van az életében olyasvalamire, ami szép, ami nem gyakorlati. Tehát a mai korban az én programom reménytelen írásaim a védőbeszédeim.” Talán tegyünk egy kis kiigazítást: Jószay művészete nem reménytelen, s szobrai nem szorulnak védőbeszédre.
Hann Ferenc
művészettörténész
(Hitel, 2000. május)