Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
„Ismerem az utat, amerre mennem kell”
Jószay Zsolt a léleklátó művészek nem túlságosan népes kolóniájába tartozik. Arcai belülről mintázódnak, s a lélek rezdülései a lehunyt szempillákon is átderengenek. Már tudniillik, ha csöndet tudunk varázsolni köréjük, hogy bennünk is elcsituljanak a médiák által naprakészre torzított “műértői” indulataink. Nem a tények, hanem a hozzájuk vezető utak, s a közöttük feltárható összefüggések foglalkoztatják elsőrendűen Jószayt. Olyannyira szembeszökő ez a törekvése, hogy egyik méltatója egyenesen „útonjárónak” nevezte – nyilván figyelembe véve néhány jellegzetes művének címét is. Ilyenek: Az utazó, Az úton (fából faragott kerekszobrok), illetve Valahol az úton I-II-III. (érmek).
Az ember-ember közötti kapcsolatok nála a szó szoros értelmében kötelékekként jelennek meg, foszlányokká szabdalt, majd festékkel, viasszal „utókezelt” zsákvászont képezvén alkalomról alkalomra az összeköttetést a fából előcsalt férfi-, nő- és gyermek-alakok vagy éppen egy-egy figura teste s végtagjai között. A lekötözöttség, mint alapélmény egy másik, nem kevésbé drasztikus mozzanattal párosul műveiben: egész alakos szobrai szinte kivétel nélkül csonkák-bonkák. Szaknyelven így szokás ezt megfogalmazni, hogy torzók, de ha alaposabban szemügyre vesszük őket, hamar kitűnik, hogy a hatás, amelyet ránk gyakorolnak, korántsem csupán esztétikai természetű. Ezek a csonkolt kezek-lábak nem kompozíciós okokból mutogatják magukat, hanem jól érzékelhetően fájnak a szoboralakoknak, s a gúzsba kötöttség átkával súlyosbítva egészen pokoli közeget sejtetnek, amelyben — ne is próbáljuk tagadni! — mi magunk is velük együtt vergődünk.
Pap Gábor
művészettörténész
(Katalógus bevezető, 1995.)