Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
Az útonjáró (Jószay Zsolt szobrairól)
az ágaskodókra bukás vár
aki loholva jár egyhelyben áll
színrelépők
nem fényesek
magamutogatók
nem nevezetesek
a dicsekvők
nem hoznak létre műveket
önmaguk felmagasztalói
nem hosszú életűek
az Útról nézvést mindez ételmaradék csupán
gennyes fekély fölös buzgólkodás
amelyet minden élőlény utál
amely mellett az útonjáró meg nem áll
(Lao-ce: Tao te king 24)
Jószay Zsolt művészetét kevesen ismerik, talán mert nem tartozik sem a „magamutogatók”-hoz sem a „dicsekvők”-höz; „útonjáró”. Meditatív, első pillantásra eszköztelennek tűnő szobrai az Út – értve rajta a csendes következetességgel járt művészi pályát is – állomásai.
Jelentős részük fából faragott, ebből a türelmet – az anyag természetadta szerkezetének tiszteletét – kívánó és így engedelmes anyagból. Szelíd és komoly; ezek a szavak jutottak eszembe megnézvén – ismeretlen ismerősként, mert Szolnokról nevét és jóval korábbi műveit ismertem – Jószay Zsolt miskolci műtermében a kész és készülő szobrokat. Komoly, eltöprengő emberi arcokat, töredékes karcsú alakokat látunk.
„…szobrászi ideálja a hellenisztikus plasztika, a reneszánsz által csaknem kultikus tárgyként, kulturális üzenetként kezelt, meglelt és felemelt torzó, pontosabban az, amit mindez tartalmilag jelent.” – írja róla a pályáját régóta szakmai és baráti figyelemmel kísérő Hann Ferenc. S valóban tovább él a torzókban a töredékesség, az esendő szépség és az Időnek való kiszolgáltatottság tudása (Kislánytorzó, Térdeplő torzó, Férfi torzó és a portrék karja is gyakran hiányzik). Ám a belső indíttatás, és így a formálás sem az antikvitáshoz, sem a reneszánszhoz nem kötődik. Sokkal inkább a trecento lelkileg, érzelmileg telített, mégis visszafogottan ábrázoló, soha nem deklamáló művészetéhez. Ahhoz a Szent Ferenc-i szelíd és mély hitből táplálkozó művészethez, melynek nosztalgikus ábrándját keresték Itáliában a preraffaeliták, s azóta mindazok akik a szépséget törékenynek, sérülékenynek, de belülről mégis – vagy épp ezért – harmonikusnak, harmónia után vágyakozónak formálták. Jószay Zsolt szobrairól hiányzik a nosztalgia keresettsége, mert belülről és mélyebben szeretne közösséget találni az elődökkel, akiket a klasszikus korokat megelőző archaikus időszakok mesterei közt keres, nemcsak Európában.
A szobrok témája az emberi alak, a visszafogott mozdulatú figurák – ha érteni akarjuk őket – belső történetekre figyelmeztetnek. A Látó című törékeny nőalak lépés vagy tánc közben megáll a gondosan csiszolt kerek talapzaton, és zárt arcával kissé felfelé figyel. A torzók közé tartozik – mert hogyan lehetne a 20. század végén harmonikus egész, vagy ha teljes volna, nem kellene így figyelnie. Ugyanezt a komoly figyelmet látjuk az Eszmélés férfialakjának arcán. Testével is figyel, utánamozdul annak, amit nézhet – a látvány mögött rejtőzködő lényeg megragadásának vágya mozdítja meg. A Játék leányalakja is előrehajlik törzsével, a finoman faragott arcon belső összeszedettség, figyelem. Mozdulna tovább, ám bokáin viasszal átitatott vászonkötelek, a simára faragott fához természetesen illeszkedő, azt újabb plasztikai és taktilis értékekkel gazdagító anyag a leány haján is visszatér díszítéssé szelídülve. Az azonos anyag lenti – földhöz közeli kötelek – és fenti – a lényegre figyelő fej dísze – használata értelmezi s teszi vállalhatóvá a harmónia után vágyakozó élet – leányalak – mindennapokhoz kötözött lépéseit.
Az utazó zárt formájú, szelíden monumentális fejét is ez a viasszal átitatott textil fedi, természetesen simulva a fára, színben is hozzáigazítva. E szobrot Jószay egyik legfontosabb munkájának tartom. A hosszúkás arcon most nem a külső világ elmélyült figyelme, hanem a meditáció fegyelme uralkodik. A szemek behunyva, az arc, az ember lezárva a külvilág felé mint minden meditációs gyakorlatban. Az 1980 körüli években Jószay Zsolt kísérletet tett a keleti misztikus gondolkodás formanyelvének átvételére, de azután a formai elemek kétséges sikerű asszimilálásáról lemondva visszatért állandó témájához, az emberi archoz, alakhoz. Az Apám c. portrét édesapja halála után készítette. A vízszintesen – a ravatalon – fekvő fej, a becsukott szemek az élet lezárulásának jelei. Ám a gyengéden faragott arcon az elmúlt élet, a a személyiség lényegi nyomai; a tragédia helyett már a nyugalom.
A lehunyt szemek „Az utazó”-n a belső lelki történésekre koncentrálást, a külvilág rohanásából való kiemelkedést jelzik. A befelé figyelő arc nézőjét is az „Út”-ra hívja, arra, mely
„… létrejön a homályban
megszületik Égnél-Földnél korábban
oly csöndes oly magányos
egyedül áll s nem változik
körben szalad és nem kerül veszélybe
lehetne mondani Az Égalatti Anyja
én nem tudom a nevét
adott nevén szokott mondatni Útnak”
(Lao-ce: Tao te king 25)
A keleti gondolkodás a külső jegyek helyett itt már a helyén, a nagyon is európai műforma, a portré gondolati hátteréből tűnik elő. Tartózkodóan, de továbbgondolásra késztetően. Jószay Zsolt művészetében az „utazás” folytatódik. Újabban készülnek bronz és ólom plasztikák, éremsorozatok (Volt egyszer egy ember I–IV., Valahol az úton I–III.).Vajon sikerül-e ezekkel az anyagokkal olyan komoly és szelíd párbeszédet kialakítania mint a fával? Hiszen szobrai időtlen és keresetlen szépségében jelentős szerepet játszik az anyaghoz való közvetlen, szinte párbeszédes viszony.
Reméljük és kívánjuk, itt is megmarad a maga választotta úton, s az „eltöprengő, időtlen, befelé néző arcok…” továbbra sem „…tudják vagy nem akarják elhinni, hogy az Aranykor végképp elveszett, vagy talán csak vágyakban, legendákban létezett, ha létezett egyáltalán.”
Mert az utazás erre az elveszettnek vélt vidékre és kortalan korba azóta is folytatódik, a szobrok kifelé összeszedetten, befelé elmélyülten figyelő szemei előtt és a néző gondolataiban. Azzal fejezném be, amivel a fordító Karátson Gábor az 1990-es Cserépfalvi kiadás utószavát kezdi: „A Tao te kingnél nincs időszerűbb könyv. Meglehetősen időszerű még ma is, kezd időszerűvé válni újra, régóta már, és egyre jobban…”, de a többit már a könyvben találják meg.
Simon Magdolna
művészettörténész
(Katalógus bevezető, 1991.)