Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
Gúzsba kötve
(A hatvan esztendős Jószay Zsolt szobrászatáról, miskolci kiállítása kapcsán)
Jószay Zsolt szobrász retrospektív kiállítását – a művész hatvanadik születésnapja alkalmából – a miskolci Herman Ottó Múzeum rendezte meg 2011. júniusában. Azonban a múlt század hetvenes évei óta épülő életmű körvonalai – e kiállítás művei révén – csak mintegy vázlatszerűen rajzolódhattak meg a látogatók előtt. A hevenyészett kiállítás-összkép egy szobrászművész esetében törvényszerű: csak a kisplasztikák, a kiállítási szobrok és az érmek kerülhetnek a posztamensekre és a tárlókba, a megannyi, állandóság igényével megformált és köztérre helyezett mű – ez esetben elsősorban portré – már nem. És persze nem volt kiállítható a múzeumi termekben minden, az elmúlt évtizedekben a különböző országos művészeti tárlatokon díjat nyert alkotás, s nem lehettek ott a közgyűjteményekben őrzött és a magángyűjteményekben szétszóródott munkák sem. A művész szakmai életrajzából tudható, hogy 1984-ben lépett fel első ízben önálló kollekcióval Ózdon, hogy aztán Miskolcon, és más vidéki városokban, valamint Budapesten számos önálló kiállítást rendezzen, és műveivel folyamatosan jelen legyen a legrangosabb országos seregszemléken is. És fontos mozzanatként emlékezhetünk e kollekció kapcsán arra is, hogy a több mint három évtizede Miskolchoz kötődő Jószay-munkásságot számos tanulmány, cikk, katalógus-bevezető elemezte már, jelezve, hogy e szobrász alkotói tevékenysége a közelmúlt évtizedeiben a jelenkori magyar szobrászat fontos fejezetévé vált. Fontos, de talán nem kellően ismert, fel- és elismert fejezetévé. Ennek az oka az lehet, hogy meglehetősen magányosan, társtalanul létező, és ezért csoport-törekvésekhez és kurrens tendenciákhoz nem köthető a karakteres, az önálló stilisztikai jellemzőkkel felruházott Jószay-szobrokkal fémjelzett plasztikai világ.
Persze a fogalmakkal óvatosan kell bánnunk, különösen akkor, amikor a modern művészet jelenségeit szeretnénk megragadni. Most is nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert egy olyan művészeti ágazatban kell elhelyeznünk Jószay Zsolt alkotásait, amely már tulajdonképpen nem, vagy csak romjaiban létezik. A szobrászatról van szó, amely a XX. század során fokozatosan felszámolta önmagát: az alkotók talán ebben a művészeti ágban távolodtak el legmesszebb a klasszikus eszményektől, a hagyományos műtípusoktól, a tradicionális vagy megszokott műformáktól. A szobor már nem csak az embert és az állatot térben megragadó, maradandó anyagba örökítő, esztétikusan megformált tömeg, nemcsak ábrázolás szintű megjelenítés, mint amilyen az archaikus és a klasszikus korokban volt, hanem olyan gondolati konstrukció, amely másolás, imitáció helyett valamifajta teljesen új, autonóm művészeti valóságot teremt. Ez az új művészeti valóság van, amikor hangsúlyozottan a térrel foglalkozik, van, amikor a formateremtés áll az érdeklődésének középpontjában, és van, amikor – az anyagot, a teret, a tömeget és a formát kissé háttérbe szorítva, mintegy eszköz-jellegű pozícióba utalva – a gondolat, a művészi koncepció a meghatározó. Mindezen alapvető változásokkal összhangban a szobor létrehozásának folyamata is módosult, és a plasztikai alakítás eszközei is átalakultak: már régen nem kizárólagosan a nyersanyagba álmodott idea kibontásának, testet öltésének lehetünk tanúi, hiszen szoborrá válhatnak a kész tárgyak, a mindennapi élet elemei és az elemekből összeállított tárgyegyüttesek is. És persze a hagyományos anyagok mellett új, szerves és szervetlen anyagok, technikai médiumok jelentek meg a szobroknak nevezett munkákban, vagy a szobroknak nevezett kompozíciók helyett, amely folyamatok magukkal vonták az új, különleges megmunkálásmódokat, kifejezőeszközöket is.
Nos, a miskolci kiállítás alkotásai között nem volt nehéz megállapítani, hogy ezekben a folyamatokban, ezekben a művészeti elmozdulásokban – illetve mindezek ellenére – Jószay Zsolt a hagyományra szavazott: műveinek tárgya szinte kizárólagosan az ember – mint a görög szobrászatban vagy a reneszánszban –, s ezek az ember-szobrok a hagyományos módon, körplasztikákként, körüljárható elemekként állnak, jelennek meg a térben. A klasszikus eszmények tiszteletének tanúsítványa az anyagválasztás, a kitüntetett jelentőségű fa, ritkábban a kő és újabban egyre gyakrabban a bronz: vagyis hagyományos anyagokba örökített műveit az évezredes technikákkal, faragással és mintázással, majd öntéssel alakítja, formálja meg a szobrász. De természetesen Jószay Zsolt nem régebbi korok vívmányait másolja: a régi anyagok és technikák alkalmazásával ő is újítóként lép fel. A rútizáló figurák, a titokzatos büsztök, a transzcendens sugallatával áthatott portrék sorából a fába faragott – esetenként egy tömbből alakított, máskor ragasztással illesztett –, rendkívül érzékenyen megdolgozott, finoman modellált kompozíciók emelkednek a jelen korral együttlélegző vagy konfrontálódó alkotásokká. A fa mellett rendkívül fontos, hangsúlyos szobor-összetevő-elem a textil: az érdes szövetcsíkok, a zsákvászon-darabok, amelyek bandázs-szerűen szorosan a szobortestre simulnak, és durvaságukkal, érdességükkel mintegy a sima fa-felületek ellenpontjait teremtik meg. De természetesen nemcsak formai elemként érdekes a fához kapcsolódó textil: alkalmazása a gúzsba kötött ember, a megbéklyózott ember életérzéseit, jelentésköreit hívja elő a szemlélő emlékezetében.
A portré – a fej, az arc –, és a furcsa torzóvá alakított – alakult –, fájdalmas hiányát magától értetődő természetességgel viselő csonka emberi test Jószay Zsolt szobrászatának vissza-visszatérő tárgya. E művész évtizedek óta szisztematikusan kutatja a fiatal, középkorú és öreg, de leginkább kortalannak tűnő férfiak és nők fantázia-portréi és fantázia-alakjai által megragadható-kibontakoztatható, mély gondolati tartammal és érzéki töltettel éltetett kifejezéseket. A feles, háromnegyedes életnagyságú, változó léptékű figurák törékenyek, s a személyiségek idegenséget, fenséges megközelíthetetlenséget sugárzók. Jószay plasztikai szemlélete, szobrászati artikulációja az archaikus korok emlékeihez, a törzsi művészet nyers, rusztikus kifejezésmódjához, az egyiptomi plasztika merev formaadásához áll közel. Erre utalnak az öntörvényű torzítások – a nyújtások és a formatömörítések –, s a testet csak laza textil-öltözékkel fedett félmeztelen alakok, és ezt tanúsítják a megragadott karakterek: a komor, hallgatag egyéniségek, a keleties vonásokkal jellemzett arcok. Nincsenek, vagy csak elvétve tünedeznek fel e kompozíciókon attribútumok – béklyók, kötelek –, s nem bőbeszédűek a gesztusok, az alakok által megjelenített-megtestesített akciók sem. Jószay Zsolt alakjai – a béklyóiktól szabadulni igyekvő figurákat megidéző, már az ezredfordulót követő években született kisbronzok kivételével – általában mozdulatlanul, dermedten állnak – csupán a kilépő testhelyzet utal mozgásra vagy cselekvésre, amely lépés inkább korlátozottságot és tétovaságot, mintsem dinamikát és határozottságot sugall –, s visszafogott gesztusokra utalón csak néhány művön mozdul meg a kar, fordul el a fej. A Jószay-szobrok demonstrációja maga a puszta létezés: a lehunyt szemű áhítatosság, a távolba meredő vagy maga elé révedő átszellemült pillantás, a merengés, a befelé tekintő attitűd, a meditáció. A mozgások, a nyílt konfliktusok, a konfrontációk mozgalmasabb színtere Jószay Zsolt művészetében az érem: a bronzkorongokon egyéniségüket és arcukat veszett, bábuszerű alakok vívják elszánt küzdelmeiket. A plasztikák lágy, gyengéd megformálásával ellentétben e tenyérnyi kompozíciókat barokkos forma-tobzódás, az alapsíkról kiemelkedő formaelemek vad hullámzása élteti.
Ha a magyar szobrászat allegorikus-metaforikus emberalakjait egymás mellé állítanánk – Ferenczy Béni, Medgyessy Ferenc, Pátzay Pál, Bokros-Birman Dezső, Borsos Miklós, Mikus Sándor, Vilt Tibor, Kerényi Jenő, Somogyi József, Schaár Erzsébet, Melocco Miklós, Varga Imre embermásait – akkor a harmonikus sugárzású, sértetlen és sérthetetlen, egészséges, erős, magabiztos alak mind zavarodottabbá, sértettebbé, sebezhetőbbé, összetörtebbé válásának, majd végül ember-ronccsá alakulásának drámai folyamatát követhetnénk nyomon. Valahová, e sor végére most Jószay Zsolt a XX. század harmadik harmadában, a XXI. század nyitányán született, a kor válságjelenségeivel, napjaink valóságával együtthangzó, autentikus figurái kerültek. A szobrász ezekkel a belső, lelki vívódásokkal gyötört, gyakran fizikailag is roncsolt, bensőséges drámaiságot összpontosító figuráival azt tudatosíthatja műveinek befogadóival, hogy az utolsó esélyek, a végérvényesen elvesző remények időszakát éljük: az embernek mind az egyéni, mind a kollektív létében is szembe kell néznie sorsa egyik legválságosabb, talán végső stádiumával. Amiként a jó barát, a kiváló művészet-teoretikus, a közelmúltban elhunyt Hann Ferenc fogalmazta meg Jószay Zsolt művészete kapcsán: „Jószayt nem a plasztikai viszonylatok izgatják, eltöprengő, időtlen, befelé néző arcok a művész eddigi életművének darabjai, akik valahogy nem tudják, vagy nem akarják elhinni, hogy az ’Aranykor’ végképp elveszett, vagy talán csak a vágyakban, a legendában létezett, ha létezett egyáltalán.” A miskolci múzeumban közönség elé tárt Jószay-szobrok között az elringató, Aranykorról regélő legendák és a kemény valóság művek-tolmácsolta kíméletlen csapásainak metszéspontján álldogálhattunk – kissé tanácstalanul, elbizonytalanodva, de mélyen megrendülve.
Wehner Tibor
művészettörténész
Megjelent a Napút című folyóiratban, 2011 augusztusában (XIII.évf. 6.szám)