Amennyiben kiállításomon készített képeit el szeretné küldeni nekem, megteheti itt.
Más embermás (Jószay Zsolt szobrászatáról)
A művészeti tárgyformálás jelenségvilága, a szobrászat-fogalom tartalma a XX. század évtizedei folyamán határtalanná tágult, rendszerezhetetlen és egzakt módon leírhatatlan szférává vált: új objektivizációk színterévé, új létezésmódok megtestesítőjévé, új médiumok közvetítőjévé, korábban ismeretlen hatásmechanizmusok kiváltójává alakult. A finom elmozdulások, a váratlan átalakulások, a gyökeres megújítások, a kíméletlen tagadások, az éles konfrontációk és leszámolások e felgyorsult történésekkel szabdalt korszakában azonban nem csupán távoli tájékozódási pontok gyanánt tekinthetünk a történeti korszakok művészete által a plasztikai hagyományban kikristályosodó értékekre: a modern szobrászat jelenségei, a közelmúlt szobrászati történései leírhatók a klasszikus eszmények viszonyrendszerében, a tradicionális szobrászati alakítás fénytörésében, s így koncentráltan az emberalaktól való eltávolodások és az emberalakhoz való visszatérések krónikája gyanánt is. A szobrászat több évezredes médiuma, a megszámlálhatatlan egyedben és variációban megvalósított, ám kiaknázhatatlannak bizonyult emberi figura a XX-XXI. század fordulójára sem vesztett varázsából: megidézésében – reflektálva a korra – új és új tartalmak, friss jelentéskörök és leleményes formai megoldások jelennek meg, különösségek koncentrálódnak.
A hetvenes évek második felében induló, műveivel a nyilvánosság előtt a nyolcvanas évek közepe óta fellépő Jószay Zsolt munkássága – a XX. század utolsó harmadában kissé megkésetten sokrétűvé és sokszínűvé formálódó, a több évtizedes pangást követőn a nemzetközi áramlatokkal párbeszédet újrakezdő magyar művészetben – a klasszikus szellemiséggel áthatott emberközpontú szobrászat tradíciójához kapcsolódott: a két és fél, három évtizedes alkotói tevékenység kizárólagosan a figurativitással jellemezhető. Látszólag minden szabályszerű: e szobrász autonóm programja szellemében készít kiállítási plasztikát és érméket, szerepel csoportos tárlatokon és bemutatkozik önálló kollekciókkal – harmonikus plasztikai-képi összhangot teremtve többször rendezett közös kiállítást a revelatív életművet építő, kiváló festőművésszel, Földi Péterrel –, és megrendelésre készít domborműveket, emlékszobrokat és monumentális emlékműveket is. Bemutatkozásait, jelentkezéseit folyamatosan kíséri, visszaigazolja a kritika, az országos művészeti fórumokon és a helyi, észak-magyarországi és miskolci kiállításokon felvonultatott munkáit számos díjjal, elismeréssel honorálta a szakma, s 2000-ben a B-Humanitas Stúdió kitűnő, Hann Ferenc által írt kismonográfiával dokumentálta munkásságát. Szobrászata mégsem vált a jelenkori magyar tárgyformáló művészet szerves, integráns részévé: mert társtalan, és ezért csoport-törekvésekhez és kurrens tendenciákhoz nem köthető, mert karakteres, szuverén jellemzőkkel felruházott, öntörvényű stilisztikai kritériumokat körvonalazó ez az aktualitásoktól messze távolodott, különálló és különös művészeti világ.
Jószay Zsolt szobrászatának különössége már az anyagválasztásban, a megmunkálás mikéntjében, az eszközhasználatban is tetten érhető. Jóllehet e művész pályája kezdetén faragott követ és a puha anyagban megformált, mintázott plasztikáit bronzba öntötte és később, a megrendelésre készített munkáit is elsősorban ezen anyagok és megmunkálásmódok révén realizálta – és éremművészeti munkálkodása, valamint néhány kisplasztika megformálása során is rendre vissza-visszatért a bronzhoz –, de szobrászatának domináns anyagává mégis a fa vált. Kemény és puha fafajtákat – diót, cseresznyét, körtét, juhart valamint hársfát – dolgoz fel, és a szoborrá vált matériát denaturált szeszben oldott festékkel – mélybarnává, vörösesbarnává, zöldessé – színezi, vagy inkább árnyalja. „Ha megnézzük a fa keresztmetszetét – a bütü felületét –, a kérgen és a háncson belül általában egy világosabb színű gyűrűt láthatunk. Ez az ún. szíjács. A szíjács és a bél közötti részt gesztnek nevezzük, amelynek színe egyes fák esetében sötétebb, így könnyen felismerhető. Más fáknál a szíjács és a geszt színben nem térnek el egymástól, ezek a színtelen gesztű, más néven szíjácsfák. A szíjács élő farész, tápnedveket szállít, nagy víztartalmú, alapanyagként felhasználva nem tartós. A geszt viszont már elhalt, megállapodott sejtekből áll, tápnedveket nem szállít, így kevesebb vizet tartalmaz. Szerepe csak a fa szilárdítása és tartása. Tartósabb alapanyag, mivel a szövetébe rakódott ún. gesztesítőanyagok fokozzák az ellenálló képességet a farontó gombákkal és rovarokkal szemben. A bútorművesség és a faszobrászat számára a fa bél nélküli gesztje a legértékesebb nyersanyag.” – írja Jósvay László A faszobrászmesterség című, 2005-ben közreadott könyvében. A faszobrászmesterségnek, illetve a faszobrászat alapanyagának ezen ismérvei minden bizonnyal évszázadok – ha az egyiptomi művészet faszobraira gondolunk – évezredek óta állandóak és változatlanok. De az alapanyagon túl napjainkban már minden más: a megmunkálás, az anyagformálás, a műalakítás, a tömeg- és formaképzés, a térszervezés folytonos változásban és megújulásban van: más és más funkciók, alkotói célok, művészeti szemléletek vezérelték a faszobrászok működését a különböző korokban, de rendre új aspektusok merülnek fel akkor is, ha csupán a közelmúlt művészettörténetére vetjük vizsgálódó pillantásunkat. Ez a folytonosan megújuló, állandó mozgásban lévő mű-természet nemcsak a technikai jellegű mozzanatokból eredeztethető, hanem összefügg a szobrászat ágazati forrongásával is: a hagyományos szobor-mű mellett megjelenő új művészeti tárgy-létezésmódokkal, illetve a tárgyszerűségen is túllépő különös formációkkal és fogalmiságokkal. A faszobrászat azonban mégis inkább a tradíciókat őrző, kisebb elmozdulásokat tükröztető művészi tárgyformálást feltételezi: a faszobor megtartja eleven kapcsolatát az anyaggal, a tömeggel, a formával és a térbe helyezettséggel, és eredendő sajátossága az érzéki megjelenítés és az érzékiségekre alapozott befogadás lehetőségének megteremtése.
Jószay Zsolt faszobrainak, portrékat, emberalakokat megjelenítő kompozícióinak közvetlen, remekművű előképe a magyar művészetben egy alig-alig ismert, magángyűjteményben őrzött, fából faragott Vilt Tibor-alkotta mű: az 1926-os Önarckép. Ez a 40 cm magas, nyers faszobor nemcsak anyaga, megmunkálása és témaválasztása, plasztikai felfogása révén kapcsolható a Jószay-törekvésekhez, hanem a műbe foglalt átszellemültség, a mozdulatlanságba merevített meditatív pillanat érzékeny megragadása, az emberi fenség kifejezésének varázslatos koncentrációja miatt is. A megfoghatatlan pillantással maga elé tekintő fiatal férfi talányok és mély titkok kutatója: öt évtized elmúltával ezt a titokzatosságokba burkolt meditatív fonalat veszik fel, szövik tovább Jószay Zsolt alkotásai. A kiváló szobrászt, a később más anyagokat – elsősorban bronzot és üveget – megmunkáló Vilt Tibort követő, fával dolgozó, egykori és mai kortársak és utódok szerteágazó szobrászati utakat jártak és járnak be műveikkel. Bencsik István, Kő Pál, Samu Géza, Varga Géza Ferenc, Húber András, Orosz Péter és Szőcs Miklós Tui művei mellett talán csak Lóránt Zsuzsa groteszk-ironikus, esetlen, rútizáló figurái és Katona Zsuzsa titokzatos büsztjei, rejtelmekkel és transzcendens ismeretlenségekkel árnyalt portréi, valamint a fa mellett a kőben és bronzban is megvalósított, drámai hangvételű Szabó Tamás-alkotta plasztikák jelölhetők meg a Jószay Zsolt-munkák formai párhuzamaiként. A Jószay-szobroknak a finoman megdolgozott, gyakran egy tömbből faragott, máskor ragasztással összeillesztett fa mellett van egy másik emblematikus formai, vagy anyag-jellemzője is: az érdes szövet, a durva zsákvászon vagy a géz, amely szorosan a szoboralak testére simul. A testre ragasztott, a vállat, az ágyékot takaró, a kezekre és a lábakra csavarodó, a fejet fedő, övező, esetenként az arcot is mintegy keretelő viasszal átitatott és színezett vászonrétegek érdessége, durvasága éles ellenpontot teremt a simára csiszolt, mívesen megdolgozott fa testfelületekkel: ez nem a finoman aláhulló-meggyűrődő, a testet sejtelmesen közrefogó, kiemelő-elrejtő klasszikus szobor-drapéria. Jószay Zsolt alakjainak, portréinak szegényes vászon-ruházata inkább kötelék, gúzs, mintsem testet védő vagy ékesítő, dús plasztikai hatásokat indukáló öltözet.
A portré – a fej, az arc –, és a furcsa torzóvá alakított – alakult –, fájdalmas hiányát magától értetődő természetességgel viselő csonka emberi test Jószay Zsolt kizárólagos szobrászati terepe: e művész évtizedek óta szisztematikusan kutatja a fiatal, középkorú és öreg, de leginkább kortalannak tűnő férfiak és nők fantázia-portréi és fantázia-alakjai által megragadható-kibontakoztatható kifejezéseket. E szobrásznak – eltekintve az egy-egy, családja tagjait megjelenítő plasztikától –, általában nincsenek konkrét modelljei. A feles, háromnegyedes életnagyságú, változó léptékű figurák törékenységet, bensőségességet, a személyiségek idegenséget, fenséges megközelíthetetlenséget sugárzók. A megjelenített alakok nehezen kapcsolhatók a Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni művészetével meghatározott XX. századi magyar szobrászat oly erőteljes figuratív áramlatához: Jószay plasztikai szemlélete, szobrászati artikulációja nem a klasszikumhoz, hanem az archaikus korokhoz, a törzsi művészet nyersebb, rusztikusabb kifejezésmódjához áll közelebb. Erre utalnak az öntörvényű torzítások – a nyújtások és a formatömörítések –, a testet csak laza „öltözékkel” fedett félmeztelen alakok, és ezt tanúsítják a megragadott karakterek: a komor, hallgatag egyéniségek, a keleties vonásokkal jellemzett arcok. Nincsenek, vagy csak elvétve tünedeznek fel e kompozíciókon attribútumok – béklyók, kötelek –, s nem bőbeszédűek a gesztusok, az alakok által megjelenített-megtestesített akciók sem. Jószay Zsolt alakjai – a béklyóiktól szabadulni igyekvő figurákat megidéző, már az ezredfordulót követő években született kisbronzok kivételével – általában mozdulatlanul, dermedten állnak – csupán a kilépő testhelyzet utal mozgásra vagy cselekvésre, amely lépés inkább korlátozottságot és tétovaságot, mintsem dinamikát és határozottságot sugall –, s visszafogott gesztusokra utalón csak néhány művön mozdul meg a kar, fordul el a fej. A Jószay-szobrok demonstrációja maga a puszta létezés: a lehunyt szemű áhítatosság, a távolba meredő vagy maga elé révedő átszellemült pillantás, a merengés, a befelé tekintő meditáció. A mozgások, a nyílt konfliktusok, a konfrontációk mozgalmasabb színtere Jószay Zsolt művészetében az érem: a bronzkorongokon egyéniségüket és arcukat vesztett, bábuszerű alakok vívják elszánt küzdelmeiket. A plasztikák lágy, gyengéd megformálásával ellentétben e tenyérnyi kompozíciókat barokkos forma-tobzódás, az alapsíkról kiemelkedő formaelemek vad hullámzása élteti.
Vézna testűek, beesett arcúak, szikárak, a létezés megpróbáltatásait, tragédiáit a torzó-volttal, a csonkasággal manifesztálók – de méltósággal hordozók –, a karoknál és a lábaknál áttörésekkel megbontottak, kecsesek, az emberi test anatómiai sajátosságaiból eredőn elsősorban a homloknézetre, valamint az oldalnézetekre komponáltak a Jószay-szoboralakok. A súlyos múltat hordozó, a teljes kiszolgáltatottság, az áldozattá válás tudatával terhelt figurák mégis nyugalmat, esetenként derűt sugároznak, az esendőség bölcsességével áthatottak. „A figurális forma mögött absztrakt fogalmak húzódnak meg: sorsok, emberi állapotok, viselkedésformák, az a filozófiai, esztétikai kérdés (amire verbális válasz csak körmönfontan adható): mi a jó és mi a szép? A gonoszságra utaló képletek ugyanis egyáltalán nem bukkannak fel az oeuvre-ben, pedig jól tudjuk, a fény fényesebb, ha ott van az árnyék, a kerub szárnyalóbb, ha ott settenkedik az ördög, szebb a szép, ha a rúttal ütközik. Jószay még ha kettős portrékat farag, ott sincs ütköztetés, a két alak sorsa azonos, egy drapériagúzs köti össze őket. Magányos, gyakorta féllábú, félkarú (általában fiatal) alakjai nem szerencsétlenek, nem nyomorultak. Elrévednek az időben, biztosak igazukban, még ha elbuknak is.” – állapította meg ezekről a különös, a köznapiságokon felülemelkedő embermásokról Hann Ferenc a szobrász munkásságát elemző eszmefuttatásában. A drámai, feszült tartalmakat, a fájdalmas emóciókat az alakítás érzékenysége, finomsága artikulálja, erősíti fel: a szelíden futó hajlatok, az észrevétlenül meghajló körvonal-ívek, a testrészeket övező felületek sejtelmes átmenetei, a hengeres testek zökkenőmentes egymáshoz kapcsolódásai. A Jószay-plasztika mindenkor a részletezést kerülő, világosan felépített, zárt egységbe foglalt, nagyvonalú kompozíció.
Jószay Zsolt pályafutását, munkásságát – mint minden kortársáét a kelet-európai régióban – egy nagy társadalmi-politikai változás, a nyolcvanas-kilencvenes évtizedfordulón lezajlott, Európa térképét átrendező, de világméretű hatású fordulat osztja két periódusra. De amiként legtöbb pályatársának művészetében, Jószay Zsolt szobrászatában sem érzékelhető törés, változás, vagy gyökeresen új irányba fordulás: a szobrász programja nem módosult, műveinek sora logikusan egymásra épülő, szerves, kompakt egységet alkotó. Az ezredfordulóra egyre inkább periférikus helyzetbe sodródott – kormányzott – magyar művészetben, ebben a sokarcú, sokféle orientáció által megérintett, az el nem avuló minőségek és az eleve múlandóságra ítéltetett értékteremtési törekvések oly gazdag világában, az anyagváltozatok és formakísérletek kavalkádjában magányosan állnak Jószay Zsolt klasszikus metódusokat és eszményeket éltető, alapvetően elvétellel, a fatömbből való kibontással alkotott szobrai: a mélységesen mély múlt rétegeit feltárva és magukba zárva, a szépségek és rútságok megfoghatatlan, érzékeny határvonalán magabiztosan egyensúlyozva – és az időtlenségek birtokbavételének eltökélt szándékával.
Wehner Tibor
művészettörténész